egy hatalmas bizonyság / an amazing testimony

English below..

A következő sorokban egy hatalmas bizonyságot olvashattok, amit az egyik kedves barátnőm osztott meg velem ma. Tegnap este üzenetet kapott Kaliforniából, az ő egyik barátnőjétől, akit mi nem ismerünk és ő sem ismer minket. 

Ez állt benne:

"Néhány hete korán reggel bent voltam a munkahelyemen. Egy keddi nap volt. Fel is jegyeztem a naptáramba, mert egy nagy dolog történt akkor. 

Isten a következőt suttogta nekem a csendes kis irodámban "Hazaviszem őt!"  Felkaptam a fejemet és adrenalinnal telt szemmel kérdeztem Tőle "Daisy-t"? (Ő egy rákos kislány, akiért imádkozik) "Nem" - felelte Isten. A következő kislányra gondoltam: "Aliyah-t?" - "Nem."

Azzal folytatta Isten, hogy egy képet adott elém, egy erős kislányról, aki az örömöt képviselte. Nem ismertem ezt a kislányt. 

"Imádkozz békéért, merészségért, bátorságért" - mondta. "Eljött az ő ideje, bátornak kell lennie. Nem kell, hogy féljen Tőlem." - mondta. 

Egy-két napon át könyörögtem ennek a kislánynak a szellemi felkészüléséért, aki épp elég idős volt ahhoz, hogy megértse mit jelent az, hogy le kell mondania erről a világról annak érdekében, hogy megragadja a következőt. Ez egy küzdelem volt a számára. Egy olyan harc, amelybe valami miatt engem is bevontak, hogy küzdjek vele. 

Aztán egy-két nap múlva, amikor reggel munkába menet belekezdtem az imaharcba, az Úr leállított. "Vége van." - mondta. Békesség. Megelégedés. Otthon volt. 

Olyan kimerültség lett úrrá rajtam, amit már egy ideje nem éreztem. Nem is ismertem ezt a drága szeretett lányt. Azóta kerestem, kutattam a bolgok között, melyeket követek, hogy kiderítsem, ki lehetett ez a gyermek. Ma összállt a kép, amikor megláttam azt, amit a búcsúztatójáról közzétettél és elkezdtem vissza követni a facebook-on az eseményeket, hogy össze tudjam rakni őket.

Január 15-én kedden indította el Isten az imaharcomat érte. 

Nincsenek szavaim rá és le vagyok nyűgözve tőle.  De erről tanubizonyságot teszek. Láttam az örömét és békéjét, nem volt benne félelem és teljesen átadta magát."

Erre a csodára egyedül Isten képes! Emili utolsó szavai, amiket hozzám szólt, az volt, hogy "Úgy félek..." Nem tudtam neki mit mondani, csak annyit, hogy nem kell semmitől féljen, de mélyen a szívemben érztem, ezzel nem vígasztalom. Onnantól kezdve csak azért tudtam imádkozni, hogy Isten jelentse ki neki magát, küldjön melléje angyalokat, nyissa fel a szemeit, hogy láthassa a szellemi világot körülötte, hogy nincs egyedül és hogy vigyáznak rá! Hiszem azt, hogy Isten ezt megtette. Megnyugtatta. Szeretetével átölelte. Ez a bizonyság is erről tanúskodik! Köszönöm!!!

In the next few sentences you will read an amazing testimony that one of my dear friends shared with me today. She received a message last night from one of her friends in California, this is someone who we don't know and who doesn't know us. This is what she wrote...

"A few weeks ago I was at work very early in the morning. It was a Tuesday. I marked it on my work calendar, because it was big. God whispered in my silent little office, "I'm taking her home." My head shot up and with adrenaline wild eyes I asked, "daisy?" God said, "no". I searched for the next little girl in my mind, "Aliyah?" "No" he proceeded to give me images of a strong little girl who represented joy. I did not know this little girl. "Pray for peace, courage, boldness." He said. "It's her time, she needs to be fearless. She need not fear me" he said. I pleaded for a day or two over the spiritual preparation of this little girl who was just old enough to know what it would mean to have to surrender this world in order to grasp the next. It was a battle for her. One that for some reason I was brought to fight with her. Then a day or two later when I started in on my fight on my way to work that morning god stopped me. "It's done" he said. Peace. Contentment. She was home. I was overcome with an exhaustion I hadn't known for some time. I didn't even know the sweet loved girl. I have been looking and searching all the blogs I follow trying to figure out who this child was. Today, I put the pieces together when I saw your post on the funeral and started "Facebook stalking" to put it all together. Tuesday January 15th was the day god started my prayer fight. Wow. I'm so speechless and overwhelmed. But I can testify to this. I saw her joy and peace and she was fearless, and fully surrendered."

Only God is able to do a miracle like this! One of Emili's last words to me were "I'm so afraid". I couldn't say anything else to her other than that she doesn't have to fear anything but deep down in my heart I felt that it didn't comfort her. From that time on the only thing I was able to pray for was that God would reveal Himself to her, that He'd send angels beside her, that He'd open her eyes, that she would see the spiritual world around her and that she wasn't alone but that God was taking care of her. I believe God did this. He gave her peace. He embraced her with His love. This story testifies of this! Thank you!!!