Talán még soha nem volt ilyen egység Tompán, mint
amikor mindannyian együtt aggódtunk, imádkoztunk és reménykedtünk Emiliért. Még
akik nem tartják magukat hívőknek, azok is elsóhajtottak nap, mint nap egy
fohászt a drága kislányért. Isten mégis mást tervezett az ő kis életével.
Mindannyian együtt szenvedtünk vele és édesanyjával, akinek talán még nagyobb
lelkierő kellett, mint Emilinek, hiszen egy szülőnek végignézni gyermeke
haláltusáját úgy, hogy nem tud segíteni neki, ennél nagyobb fájdalom nemigen
van ezen a világon.
Sokan feltették a kérdést: hol van az Isten? Miért nem
segített, pedig megtehette volna, hiszen egy szavára még a holtak is
feltámadnak? Erre a kérdésre Ő maga megadja a választ: mert „valami jobbról gondoskodott”
mindannyiunk számára, amit ez által a fájdalmas eset által szeretne kimunkálni.
Emili és családja már régen átadta az Úrnak az életét.
Vele jártak jó és rossz napokban, átéltek örömöket és fájdalmakat és már sok
tapasztalatuk volt eddig is arról, hogy Isten mindig mindenben velünk van.
Tudják, hogy Isten az Úr Jézus véréért megbocsátja bűneinket és ezzel az
örömmel járták mindennapjaik útját.
Most sem hagyta el őket, csak megkapták a „felsőbb
osztályba léphet”minősítést. Az Úr tudta, hogy ebben a kegyetlenül nehéz
próbában is meg fogják állni a helyüket és bizonyságot tudnak tenni az Ő
szeretetéről.
Most hogy drága kislányuk életét vissza kellett adniuk
Teremtőjének, még közelebb
kerültek az Életadóhoz, és fájdalmaik között megtapasztalták, hogy „az Istennek békessége, mely minden értelmet
felül halad,” valóban létezik és
tényleg „meg fogja őrizni szíveiteket és
gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
Mi, akik szintén átéltük már ezt a fájdalmat, egy
kicsit megértettünk valamit abból a határtalan szeretetből, amellyel az Atya
van irántunk, bűnös emberek iránt, „Aki
az ő tulajdon Fiának nem
kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta”. Egy kicsit megérezhettük, hogy micsoda mélysége van Isten
irántunk való szeretetének. Micsoda szeretet lehet az, amelyik az édes,
egyetlen Fiúnak azt mondta, amikor a Getsemáné kertben könyörgött, hogy „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e
pohár”, hogy nem, nem lehet, mert az emberiséget csak így lehet
megmenteni.
Megtehette volna, hogy a lázadó bolygót egyetlen
szavával eltünteti és újat teremt helyette, de olyan drágák voltunk neki te és
én, hogy nem ezt tette, hanem
véghez vitte a megváltási tervet, hogy ha „valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem
örök élete legyen”.
Mi megtapasztaltuk ezt a fájdalmat, amit az Atya
önként vállalt értünk és megragadott bennünket ez a szeretet. Isten ígéreteinek
egész tárháza van a Bibliában, amelyekkel biztosít bennünket, hogy kedves
szerettünktől az elválás bár fájdalmas és nagyon nehéz, de csak átmeneti,
hiszen Isten országában újra együtt leszünk, ahol „az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé;
sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom
nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” Azt is megígérte, hogy ezt a terhet nem egyedül kell
vinnünk, hanem ő velünk lesz „minden
napon a világ végezetéig”. Sőt azt mondta, hogy letehetjük terheinket a
kereszt lábához és majd Ő viszi helyettünk.
Azonban ez a szomorúság
most felhívás is mindannyiunkhoz.
Jézus
Krisztus kereszthalála előtt egy csodálatos ígértet adott mindenkinek: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én
bennem. Az én Atyámnak házában sok
lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet
készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét
eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.”
Gondoljatok bele: minden egyes embernek, aki ezen a földön él Jézus
Krisztus névre szóló lakhelyet készít a mennyei hazában. A legnagyobb vágya,
hogy amikor ismét eljön, már nem alázatos szolgaként, hanem dicsőséges, nagy
Királyként és Bíróként, akkor minden egyes embert örömmel magával vihessen a
bűntől megtisztítva és megszentelve.
De a döntés a te kezedben van:
mit válaszolsz az Ő hívására? Emili és családja igent mondott, mi igent
mondtunk, de mit mondasz te? Emili esete egy nagy kérdőjel minden egyes tompai
számára: mit mondasz Isten hívó szavára?
Örömmel fogod járni hátralévő útját életednek, mint Isten megváltott
gyermeke vagy nemet mondasz és akkor számodra, mint Bíró jelenik majd meg?
Hogyan lehet ilyen végtelen szeretet visszautasítani?
És még egy fontos dolog: ne gondoljátok, hogy Isten gyermekei hiba nélkül
való szentek. Nem! Mi megkegyelmezett bűnösök vagyunk, akik elfogadtuk a Jézus
kiontott vére által elnyerhető bűnbocsánatot és az ingyen, kegyelemből
felkínált örök életet. Ha jót teszünk, a bennünk élő Krisztus teszi, ha
hibázunk, akkor pedig „van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus
Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a
mienkért, hanem az egész világért is.”
Gondolj bele: milyen rosszul esik nekünk, amikor valaki az általunk
szeretettel készített ajándékot visszautasítja. Te pedig visszautasítod Isten
szeretetét és nem veszed igénybe a mennyei helyet, amit pedig oly drága áron
szerzett meg és oly nagy gonddal készített el számodra?
Ha nemet mondasz neki, Isten mindörökre gyászolni fog téged, de akaratod
ellenére nem fog bevinni az örök országba, amit pedig neked is készített.
Ha befogadod, már itt is más lesz a világ, hiszen benned is élni fog az
isteni szeretet, meg fogod tapasztalni a békességet és az erőt a mindennapokban
és a reménységet a jövőre nézve.
Emili már biztonságban van, családját ez az esemény mindörökre az Úrhoz
láncolta. Nem csak azért mert nélküle nem tudnák elhordozni ezt a fájdalmat,
nem csak azért mert az Úr reménységet adott nekik a jövőre nézve, nem csak
azért, hogy majd találkozzanak szeretett kislányukkal, testvérükkel Isten
országában, hanem azért is mert most olyan mélységben érthették meg Isten
szeretetét, mint még soha és ez a szeretet ellenállhatatlanul megragadta őket.
Ha áldozni akarsz Emili emlékének, akkor mondj igent Isten hívására,
Emilinek ez lesz a legnagyobb öröm, ami kárpótolja sok szenvedésért, amin
keresztül kellett mennie.
Ditta
